Chapter Text
Márk feje mellett egy meglehetősen nagyra nőtt molylepke húzott el billegve. A plafonon ügyetlenül pislákoló lámpától szabadulhatott, de nehéz lett volna ezt így megítélni, hiszen annyi másik szárnyas képződmény lengte körbe a fényudvarát. Nem mintha Márk egyáltalán felfigyelt volna ezekből bármire. Ugyanis a férfi valami egészen mással, sokkal izgalmasabbal volt elfoglalva jelenleg. Bal kezében egy elfogadható minőségű fröccsöt szorongatott még valamennyi lehűlés reményében, míg bal kezén támasztotta saját állát, úgy meredt a bárpult másik végébe. A pultos pont kitakarta abban a pillanatban a falra erősített kis tévét, de ez nem számított. Nem számított, mert Márknak nem is ez volt a lényeg.
Ajkain az eleinte szórakozott mosoly az idő elteltével komolyabba fordult, valami elmerült, őszinte, puha mosolyba, ahogy Magyarország miniszterelnökét figyelte. Az elejétől nem tartotta túl jó ötletnek ezt az utolsó pillanatos, augusztus huszadika utáni kis összejövetelt a Balatonon, de ahogy ott ült egy kényelmetlen fa széken, mindennek kiborított alkohol szaga és nyári éjszaka illata volt, miközben Péter teljes beleéléssel üvöltötte Krisztával oldalán a Gyöngyhajú lányt. Akkor szállt csak el minden kétsége. Mégsem volt mindennapi ennyire önfeledtnek és nyugodtnak látni Magyar Pétert. Könyékig feltűrt, mellkasig kigombolt világoskék ingben, rendezetlen, szőkés-őszes tincsekkel, kipirosodott arccal, orrheggyel és intenzíven rózsaszín ajkakkal. Szüntelen mosollyal az arcán, ahogy néha összenéztek Krisztával egy-egy bakinál, vagy csak úgy nevettek a helyzet abszurditásán.
Kijárt már neki nagyon egy ilyen este, sőt, ennél jóval több is kijárt volna neki ezután a két és majdnem fél gyilkos év után, de egyelőre Márk kiegyezett neki pár nyugodt nappal a Balatonon meg egy kis lerészegedős, éneklésnek nem annyira nevezhető tevékenységgel egy borderline lepukkant, kihalt kocsmában. Jobb volt, mint a semmi, igazából. Legalább itt el tudták engedni magukat egy röpke pillanatra, mivel csak két helyi alkoholista ült a kinti részen, és a csapos jól ismerte Pétert már régről. Valahogyan így juthatott el Márk is arra pontra, pár pohár alkohol segítségével, ahol akkor tartott fejben. Engedett egy kis teret magában valaminek, amely nem gyakran kapott figyelmet tőle, mióta felütötte a fejét. Mégis, ahogy Pétert nézte a helyiség másik végében, elkerülhetetlen volt, hogy ne másszon elő bordáinak valami árnyas zugából.
Aztán most, hogy volt három lélegzetvételnyi ideje, és a fröccs megnyitotta a gondosan bezárt kapukat, olyan veszélyesen közel került szívének legpuhább pontjához, ahová már hosszú ideje tartozott valójában. Márk szempillái óvatosan remegtek meg a túl ismerős érzés következtében. Valamilyen keserű, elbaszott oknál fogva úgy érezte, mintha hiányzott is volna picit, hogy ennyire fényre jöjjön. Valahol a torkában érezte már azt a túlságosan is familiáris, keserédes csomót. Meglehetősen nagy korty fröccsbe fojtotta szinte azonnal. Tökéletesen közel volt már így is a való élethez, mellkasa közepén tátongva addig a pontig, nem szabadott még feljebb engedni. Az kellett volna még, hogy a végén szavak legyenek belőle, na, az valóban felért volna egy világvégével.
Péter nevetve dőlt neki egy széknek koordinálatlanul legközelebb, ahogy az Engedj közelebb felcsendült, és Krisztát végül Ervin váltotta a kijelző előtt. Márk arca meglehetősen felhevült addigra, de semmi olyasmi nem volt, amit egy újabb pohár hideg fröccs ne orvosolt volna. A faszék éleset nyikkant, ahogy Péter ellökte magát tőle, és Ervin mellett landolt. Valahol időközben egy újabb gomb engedett el ingén, homlokán immár gyöngyöt vert az augusztusi éjszaka. Az asztalnál árválkodó alelnök állvonala megfeszült, ahogy erőset nyelt.
Emlékeztette magát a tervre, ami miatt egyáltalán belement ebbe az egészbe. Minél hamarabb beszélnie kellett Péterrel, minél hamarabb le kellett ezt ráznia magáról, ezt a súlyos kullancsot, ami már két éve növekedett, aztán olyan messze kellett ettől az egész elkúrt szituációtól menekülnie, amennyire csak lehetett. A bátor Radnai Márk nyomában csak a szél marad, ahogy még világi gyávaként érzéseiről sem mer vallani, mint egy rossz gimnazista.
Mégis ezúttal is sikeresen megindokolta magának: Magyar Péter a miniszterelnök. Magyar Péter már nemcsak Péter, senkinek nem az már, és legfőképpen nem csak az övé. Sose volt, és sose lesz az. Nincs olyan univerzum. Ez valami olyasmi, amit az ember egyszerű fia magával visz a sírba.
Péter egyébként is csak megtűrte őt már egy ideje, mert szükséges. Megtűri, mert már hozzászokott, a kényelmes, ismert tényező, és mert a nép már kérdőre vonná őt, ha csak úgy eltűnne. Kellemetlen lenne mindenkinek.
Nem mellékesen ugyanakkor jó ideje növekedett egy másik gond emellett Márk fejében. Hiszen már tökéletesen felismerte az ismerős érzést, ami arra az egyértelmű tényre mutatott rá, hogy Márk bizony kezd beletörni a felelősségébe, a feladatába. Szépen lassan elveszíteni önmagát benne, ahogy az ország új kormánya halad előre.
– Nem csatlakozol hozzá? – biccentett Kriszta a miniszterelnök irányába, ahogy pihegve lehuppant Márkkal szembe.
Márk haloványan, már dezorientált, ebben a fényben egészen sötétbarnának tűnő szeme csak egy másodpercre hagyta el Pétert a kérdés erejéig, de így ismét rátalálhatott. Gyenge mosoly kíséretében rázta meg a fejét.
– Hát te tudod… – húzta el Márk elől a fröccsöt Kriszta, és most ő kortyolt bele. Márk felé se nézett eközben. – Szerintem tudom, mire készülsz – mondta a kocsma zajába olyan egyszerűséggel, mintha csak a következő kör piát kérné.
Márk lefagyott, fogait összeszorította. Még nem fordult a nő felé, továbbra is Péteren tartotta tekintetét, aki még mindig felhőtlenül szórakozott valami másik Republic számra Ervinnel. Mégis honnan tudhatna erről Kriszta?
– Mire? – könyökölt végül az asztalra Márk. A terve csak egyszerűen annyi volt: tagadni, ameddig lehet, vagy bele nem hal.
Kriszta szemén valami különös, gyanakvó fény futott át, ami csak Márk gyomrában szorította tovább a csomót.
– Számomra elég egyértelmű, hogy nem akarod folytatni ezt az egészet egy ideje – dőlt valamivel előrébb a felület felett párttársa.
Márk szinte alig észrevehetően igyekezett kifújni az addig feszülten beszorult lélegzetét. Hát persze, hogy erről van szó. Az egyértelműről. Talán részben a maga buta feltételezését is megmosolyogta, ahogy Krisztára pillantott. Mégis honnan tudná bárki más rajta kívül? Hiszen magának is nehezen vallja be néhanap, maga előtt is olyan gyakran titkolja. Mégiscsak egy szégyenteljes, mélyszínű, komoly zúzódás ez szívén. A csúnya sebeket pedig melyik ember nem rejti?
– Mind tudjuk, te is tudod, hogy én nem vagyok odavaló. Az országgyűlések alatt is konkrétan úgy érzem magam, mint aki legalább egy másik bolygóra pottyant le. Sosem akartam képviselő se lenni. Se alelnök, se…
Márk kezei között megakadt a kopott poháralátét, amit kellemetlenségében forgatott ujjai közt.
– Mindegy is, a lényeg, hogy én csak egy mezei színész vagyok. De mindenki tudja ezt.
A férfi önkéntelenül is Péter irányába sandított. Valahonnan időközben Velkey is csatlakozott a távolban kitartó aranycsapathoz.
– És hogyan tervezed neki elmondani ezt? – fordult Kriszta is Péter irányába ezúttal, a távoli karaoke-sarokba.
– Egy nappal tovább tervezek maradni, hogy tudjak vele négyszemközt beszélni – ismertette a tervét Márk, de már csak a gondolattól is összeszorult a torka.
Kriszta bólintott.
– De ha őszinte akarok lenni… Most azonnal elfutnék csak világgá inkább – nevetett keserűen Márk. Magában vizionalizálta a legrosszabb eshetőséget is: látta maga előtt Péter szemében a csalódottságot, a keserűséget, a jeget.
– De tudom, hogy ez már menthetetlen, nekem nincs itt jövőm. Én nem tartozom ide. Nagyon bírlak titeket, de te is tudod, hogy engem felemészt ez az egész munka. Én nem vagyok a Parlamentbe való.
Kriszta megértően mosolygott vissza rá válasz gyanánt.
– De nem lesz egyszerű. – A férfi arcán egy pillanatra átrohant egy apró kis sajgás, de igyekezett minél hamarabb lemosni azt az utolsó korty fröccsel. Kriszta biztatóan, keserédes mosoly kíséretében barátian megütögette Márk asztalon pihenő alkarját.
– Márk! Peti azt mondja, hogy menj vele letolni a ti számotokat. – A semmiből hirtelen Velkey csapódott a széke támlájának, talán utoljára mosdóba ment ki. Márk majdnem félrenyelte azt a kortyot. Az ő számuk? Nem igazán tudott egy ilyen létezéséről addig a pillanatig. Értetlenül vonta össze szemöldökét, ahogy felnézett a felé tornyosuló férfira.
– Nem tudtam, hogy van ilyenünk is – mosolyodott el.
– Nem árulta el, melyik az, de nagyon határozottan parancsolta, hogy társulj – vigyorgott már szintén az alkoholtól kipirosodott arccal Gyuri.
– Hát jó, Gyuri, ha te mondod – adta meg magát Márk. Úgy gondolta, már van benne elég pia ahhoz, hogy fel tudjon oldódni ehhez a feladathoz, és ahogy feltápászkodott a rozoga fa székről, ez valóban bebizonyosodni is látszott. Hirtelen az egész kocsma furcsán, zavarosan töltötte be a látóterét, de még kezelhető volt annyira, hogy lassan, de biztosan megérkezzen Ervin és Péter mellé a kijelző elé.
– Szevasz, Márk! Csak közénk merészkedtél? – kiabálta a lila mikrofonba Ervin. Márk egy szórakozott vigyor kíséretében befogta az egyik fülét, majd elkapta a másik kezéből a mikrofont.
– Nyugi! Már úgy érzem, ittam hozzá eleget – beszélt Márk is az eszközbe, de sokkal emberibb hangerővel. Péter közben már a pultra helyezett laptop előtt ügyködött, valószínűleg az ő számukat kereste.
– De nem vállalok felelősséget, ha itt most mindenki halláskárosodást fog elszenvedni az angyali hangomtól – tette hozzá, miközben helyet foglalt a kijelző előtt.
– Szerintem Petit nehezen múlod felül ilyen téren – súgta fogai közt a másik felé biccentve.
– Hallottam! – kiáltott fel az említett, és hanyagul hátramutatta baráti középső ujját.
– Csak vicceltem, Miniszterelnök úr – vette elő Ervin azt a ripacskodós színészhangszínét. Márk csak halkan nevetett a jeleneten.
– Én is úgy gondoltam – érkezett a hang Péter irányából.
– Nem vicceltem – súgta ismét Márknak Ervin, majd egyszerűen megindult az asztaluk felé.
Az alelnök még mindig vigyorral az arcán köszöntötte a maga mellett álló pártelnököt, akinek időközben valahogy még egy gomb adta fel a küzdelmet az ingén. Péter egyszerűen, bármi tompa feszültséget, ridegséget vagy munkahelyi távolságtartást egyáltalán nem tükröző ábrázattal mosolygott vissza rá. Márk többször is látta már őt így, és minden egyes alkalommal érezte azt az istenverte forróságot valahol a bordája alatt, a mája vagy a gyomra környékén, nem volt benne teljesen biztos. Ez most mégis más volt, nem csak azért, mert ez a vörös forróság most majdnem térdéig bizsergett ki, hanem azért is, mert ha Márk valóban elég bátor lesz meglépni, amit meg akar ezen a hosszú hétvégén, akkor valószínűleg most érzi utoljára ezt életében úgy igazán. Talán lesz még olyan alkalom, mikor meglátja a miniszterelnököt a tévében, és valami hasonló tompa fájás felüti majd a fejét, de már sose lesz pontosan ugyanolyan.
Márk fáradtan és kissé koordinálatlanul vett fel a másikéhoz hasonló mosolyt ezúttal. Csak pár másodperc volt az egész, de igyekezett megélni egy kicsi életet ebben a pillanatban. Emlékeibe vésni élesen Péter erős rózsaszín ajkait, amelyek ilyenkor még határozottabb árnyalatúak voltak, mint alapból, a kipirult arcát és a hozzá illő rózsás orra hegyét. Az íriszeit, amik most olyan nehezen voltak kivehetőek tág pupillái miatt a félsötétben. Amiken alapból is nehezen igazodott ki, néha kéknek látta, néha szürkének, nagyon ritka alkalmakkor még zöldesnek is. Most lázasan csillogott rá az a kifürkészhetetlen szempár, és aznap este valami elbaszott oknál fogva Márk szürkének látta, de nem volt rideg, és nem volt hűvös. Olyan puhán, selymesen volt szürke, mint mikor vihar előtt még egészen bolyhosan gyülemlenek a felhők.
Talán akkor látta ilyennek először, mikor egy pokolian nehéz hetük után leültette őt a nappalijában, és azt merészelte mondani a szemébe:
– Minden egyes nappal egyre kevesebb emberben bízom, és szerintem valahol a nullával kezd határos lenni ez a szám. Azon se lepődök meg lassan, ha valaki meglök egy nyitott ablaknál. De úgy érzem… benned még mindig bízhatok, Márk.
Márk szíve szúrósan szorult össze.
– Aztán remélem, nem látom szarul a helyzetet, mert akkor nagyon rosszul végződik majd ez a sztori nekem.
Péter a kijelző irányába fordult, Márk szemei előtt mégis minden mintha lassú képkockáról képkockára történt volna. Bőrén sebesen száguldottak végig az apró fénynégyzetek, hol kéken, hol lilán, hol fehéren, amiket egy félszegen a fejük fölé akasztott diszkógömb vert vissza. Az apró alakzatok néhol mintha fennakadtak volna borostájának hegyén, de időnként belemélyedtek gödröcskéjébe is, ahogy csillanva rohantak át arcán. Időről időre pedig már bőven őszbe forduló, zilált hajszálai közé kúsztak, akár szikrázó esőcseppek.
Péter szája elé emelte a kéken fénylő mikrofont, és Márk akkor emelte csak tekintetét a képernyőn feltűnő szavakra.
Péter igazat mondott, ez tényleg az ő számuk volt, hogy is felejthette el.
Furcsa olyan üzenetre várni, amit
Nem küldtél el soha sem
Ami még meg sem fogalmazódott a
Fejedben
Márknak még sosem hiányzott annyira a kampányidőszak, mint ott Péter mellett állva. Sosem gondolta, hogy egyszer ezt fogja kívánni, de akkor pokolian vágyta. Megint ott ülni a nappalijában hajnali háromkor a laptop fölött, ahogy Péter feje már újra és újra Márk vállára bukott, és ő olyan készséggel hagyta neki, hogy végül ott pihenjen meg pár percre. Megint biztatóan a karjára simítani az első nagy beszéde előtt. Megint elég guggolni egy átbulizott csapatépítő után, és kezei közé venni kipirosodott, forró arcát, majd lázas szemeivel kontaktust keresni, míg ő álmosan vissza nem mosolygott rá.
Minden rendben van, mert már itt vagy.
Megint úgy érezni, hogy nincs holnap, csak a ma van, és csak az számít, ami most történik. Megint nem létezik semmi más, csak ők ketten és ez az elbaszottul lehetetlen terv. Ami úgyis túl nagy képtelenség ahhoz, hogy valaha elérje a célját.
Annak a naiv állapotnak a borzalmas hiánya, amiben Márk áprilisig élt, ahol minden olyan szorosan összeért és magától értetődő volt, hogy sem ő, sem Péter nem volt magányos, mert együtt mentek ezen a szeszélyes ösvényen végig.
Addig mindig, ha kinyújtotta kezét oldalra a sötétbe, Péterbe ütközött.
Ha a Péter ujjait érezte bizonytalan kutatni, biztatóan szorított rájuk.
Ketten a kegyetlen hatalom ellen. Ketten az egész világ ellen.
Igaz?
Nemhogy a fejedben, szívedben félig sem
Hogyan tudhatnám ilyenkor, hogy még velem?
Te ezek szerint már semmit sem
Márk ajkairól folyamatosan, hiba nélkül csöpögött a dalszöveg. Látta a szavakat maga előtt, ahogy szépen sorjában megjelentek. Mégis fejben valahol egy másfél évvel ezelőtt volt még mindig. Amikor Péterrel egy húzós nap után csak leültek a parkoló egyik patkájára, hogy szusszanjanak egyet, míg a többiek bementek egy közeli gyorskajáldába. Márk boldogan osztozott meg vele egy szál maradék cigarettáján is.
Péter szája szélén pihent a dohány, és a másik kezébe adta a mobilját, majd kicsivel később egy fél pár fülhallgató követte.
– Szerintem neked tetszene – mondta csendesen. Lassan beleszívott a szálba, tekintete valahol az alkonyodó, rózsaszínen vérző horizontban veszett el. Arcán most a kékkel keverve így lila fények úsztak.
– Gondoltam, levezetésnek nem rossz – tette hozzá levegősen. Nem sokkal később a vészjósló felhők felé szökött tüdejéből a füst is.
– Na, erre kíváncsi vagyok – tette fülébe a kis eszközt Márk. Ő tetlen Pétert figyelte, amíg a szám ment, viszont a másik nem nézett irányába sem. Valami zavaros, rideg és távoli ült a hűvös kék szemeiben.
Márknak pedig valóban tetszett a szám. Igaza lett, ahogy ez általában történt.
– Egy kicsit… rád emlékeztet – morogta az orra alatt Péter a vallomást. A cigaretta felparázslott a fátyolos, hideg szürkületben.
Márk már akkor sem tudta pontosan, hová tenni ezt a kijelentést. Pedig ezután még egyszer énekelték egy kisebb tiszás összejövetelen, és beszéltek a zenekarról is. Talán nem mert belegondolni sem, ez lehetett az ok. Nem is firtatta tovább. Lehet, hogy csak egyszerűen félt. Rettegett, hogy rajtakapta, hogy sejti, hogy érzi. Hogy tudja, Márk bordái alatt, valahol a gyomra és veséje tájékán nagyjából milyen erős az a folyamat virágzásnak induló, forró bizsergés.
Márk mindennél jobban tartott ettől. Valósággal felemésztette.
Jön egy madár, beletép a hajamba
Kócos szénakazal
Abban feküdnék velеd és nézném ahogy
A zivatar
Megvárja, hogy minden szalmából kössek еgy gyűrűt rád
És azt, ahogyan nevet rajtam az egész, az egész világ
Mentségére szóljon, hogy próbálkozott. Úgy igyekezett gyökerestül kitépni és megölni ezt a lehetetlen növényt, ami nem csak virágzott, de az idő előrehaladtával kegyetlen módon gyökeret is eresztett.
Olyan keményen igyekezett, aztán legalább elfojtani, mikor ezek a gyökerek már olyan mélyre fonódtak a húsába, hogy hiába húzta, tépte egyre… Az már soha többé nem mozdult. Makacsul, büszkén kapaszkodott, mintha valóban lenne helye ezen a világon.
De nem volt, és Márk emiatt teljes lényében utálta.
Semmi nem működött, mindent megpróbált.
Mindent megpróbált, csak egyetlen dolgot nem. Az maradt most csak hátra.
Szeretek szerelmes lenni, akkor is, amikor
Ennyire fáj
Márk egyszerűen kénytelen volt ezen a ponton a másikra nézni. Hiányzott neki ez az ismerős érzés, az a tompa sajgás, amit Magyar Péter képes volt azzal okozni, mikor közelebb engedte magához, mint egyszerű munkatársa. Csak hajszálnyit közelebb, mint egy karnyújtás. Mikor úgy nézett rá, mintha akkor ott a parkolóban pontosan úgy értette volna, hogy rá emlékezteti ez a szám, ahogy Márk eltévedt képzelgéseiben időnként definíciót kapott.
Ha egyszer megtalállak, össze foglak szidni, hogy eddig hol a picsába voltál
Az alelnök tekintete kérdőbe fordult, miközben egyre hangosabban hagyták el a szavak ajkait. Ha elég bátor lett volna, tényleg meg is kérdezi ott a másiktól egyszerűen, hogy:
Tényleg rám emlékeztet? Komolyan mondtad akkor?
Miért pont rám?
Aztán persze, mikor tekintetük újra találkozott, a szokásos módon Márk összes pillanatnyi bátorsága, mintha soha nem is létezett volna.
Péter hangja a mondatok végén rendre hangosabban hangzott el, mint aki valóban nem veszi komolyan a dalszöveget. Mintha sosem gondolta volna komolyan. Az idősebb férfi szórakozottan karolt Márkba, és vállaik összeértek. Akár Márk fekete inge örökké mágnesként vonzotta volna Péter világosait. Az alelnököt kirázta a hideg a neki támaszkodó meleg súlytól. Olyan mély bűntudat ült Márk feje felé, ahogy a miniszterelnök minduntalan megtalálta vele a szemkontaktust. Az a sötétben bújtatott titok most belülről kaparta Márk egész lényét, és alig kapott tőle levegőt. Két és majdnem fél éve nem hagyta oxigénhez jutni, és ő már tényleg nem tudott tovább felbukni levegőért.
Addig, amíg te nem írsz, hallgatom
A madarak dalát
Ők tanították nekem, mer' ők aztán tudják, hogy ilyenkor mit csinálj
Márknak lejárt az ideje, nem volt már tovább. Itt volt a vége.
Ha a gyökerek vad szálai nem szakadtak, neki kellett eltépnie magát Pétertől.
Addig, amíg nem írsz, hallgatom
A madarak dalát
El kellett menekülnie, mielőtt még valamiben csúnyán elbotlott volna egy óvatlan pillanatban. Ha nem tudta kiirtani a gyökereit, hát valóban együtt kellett halnia vele magányában. Ez volt az egyetlen megoldás, a logikus döntés. Péter inkább lássa őt utoljára, és gondolja, hogy
Péter inkább lássa őt utoljára, és gondolja, hogy áruló, mint hogy tudja az igazat. Mint hogy lássa szikrázó szürke szemét jeges kékbe fordulni a szégyen terhe alatt. Egyszerűen ezt nem hagyhatta, belehasadt volna a szíve.
Olyan boldognak tűnt egy pár percre, ameddig félszegen dülöngélt mellette, és valósággal már kiabálták együtt a dalt. Márk pedig önző mód pontosan így akart rá emlékezni, így akarta látni maga előtt tíz évvel később is, ha majd felidézi arcát, mikor már nem beszéltek egy évtizede.
Istenem, de kibaszottul fog neki hiányozni ez a kiállhatatlan csávó. Az a Peti, akit minden előtt megismert, az a Péter, aki a sarkára állt, az a miniszterelnök, akivé vált a nehéz úton. Aztán az a Magyar Péter, aki majd szilánkosra tört bizalommal fürkészi arcát a nyaralója hűvös parkettáján, leforrázva állva. Igazán akkor fog csak Márk szíve is darabokra hullani, megragaszthatatlanul.
A fiatalabb férfi torka kiszáradt, és végül belerontott a szövegbe.
És nem érdekel, hogy nevet rajtam az egész világ
Péter őszintén nevetve fordult felé. Ő nem hibázott egy betűt sem.
La laj, la-la laj, laj
La laj, la-la laj
La laj, la-la laj, laj, laj
La laj, la-la laj
A zene lassan a kocsma morajába halkult és a kinti tücsökszóba. Péter drámaian meghajolt, amint felcsendült a taps a távolabbi kis asztalnál, és ahogy Gyuri felkiáltott. A pultos hölgy is félmosollyal száján ismerte el a produkciót. Márk követte kicsi fáziskéséssel barátja mozdulatait. Így egymás mellett hajoltak meg. Péter fejjel lefelé fordult irányába, és úgy címzett neki egy gyermeki mosolyt, amely egyenesen Márk szívébe döfött.
***
Krisztát hazavitte egy rokona még a kocsma után, aznap hajnalban. Ervin és Gyuri a hálószobában kaptak helyet, és mint egy házigazdához illett, Péter a kihúzott kanapén egyik felén dőlt el talán már egy másfél órája. Márk mellette feküdt, nem igazán ellenkezett sokat, mikor Péter előző nap reggel vázolta az alvási rendet.
Nem tudott aludni, de hogyan is tudott volna ilyen viharban, ami benne dúlt. Az egész ház csendbe borult, csak Péter békés szuszogása töltötte be a sötét teret. Jól kiütötte magát a kocsmában, lehet, egy tűzijáték sem keltette volna már álmából. Márkot megnyugtatta a levegővételének hangja, egyenletes volt, és ez saját hányattatott belsőjét is lecsitította valamennyire nyugtató ritmusával. Vagy csak pusztán annak tudta, hogy itt volt mellette még, mintha minden rendben lenne.
Oldalt feküdtek. Már korábbi országjárások alkalmával, mikor mellette aludt, fedezte fel, hogy mindketten oldalukon alvók, de pont az ellentétes oldalon szeretnek feküdni. Tudta magáról, hogy többet forgolódik a másiknál bőven, és az is tényként élt, hogy Péter minden korábbi vész ellenére nagyon nyugalmas alvó. Talán odáig is elment volna, hogy Péter egyben szép alvó volt, és ami a lényeg, hogy csendes. Persze, amikor eljutott odáig, hogy lefeküdjön egyáltalán, de Márknak most szerencséje volt.
A szőke férfi egyik keze az álla alatt pihent az apró, kék virágmintás párnán. Vonásai kisimultak, csak néha rándult össze enyhén világos szemöldöke. Bőrére az éjszaka teltével úszott rá az augusztusi félhold fénye, a kinti nyírfalevelek közt átszűrődve. Márk pedig szüntelen azt figyelte, hogyan hullámoznak rajta a puha szélű árnyak.
Ajkai éppen csak el voltak nyílva, haja itt-ott homlokára hullott. Olyan sebezhetőnek látszott ebben a helyzetben, olyan túl közelinek, és ez Márk belsejéből kifacsart minden maradék nosztalgiát is. Aki előtte feküdt, pontosan úgy nézett ki, mint az ő Petije.
Márk hosszú ideje vacillált már akkor, mire végre eldöntötte, erőt véve magán, a lehető leghalkabban nyúlt előre, hogy egy vékony tincset elsöpörjön a másik szemöldöke tetejétől. Reménykedett, hogy ez majd megszünteti vonásainak maradék gondját is. Aztán csak egy hangyányit közelebb húzódott hozzá, mire kicsit olyan érzés fogta el, amikor gyerekként közelebb araszolt a sátorban alvó barátjához, mert félt a kinti zajoktól. Csak a zajok ezúttal bentről jöttek.
– Bárcsak más lenne… – súgta szinte egyáltalán nem hallhatóan a másik irányába, aki természetesen meg se rezzent. Márk aprót ásított a miniszterelnök mellett, aki talán ebben a pillanatban látszott a legkevésbé annak. Mégsem akart még elaludni, de tudta, hogy hamarosan utoléri őt is az elkerülhetetlen, hiába küzdött ellene. Nem akarta, hogy ez a pillanat véget érjen. Csak még egy keveset benne akart lenni ebben az időben nem létező cseppnyi résben, amit itt talált magának.
Tudta, ha holnap felkel a nap, akkor mindennek vége szakad, és ez most örökké szólt. Köze sem volt azon alkalmakhoz, mint mikor máskor összekaptak, és pár napig egyikük sem szólt a másikhoz.
Az utolsó esélye várta, hogy meglépje az elkerülhetetlent.
Hogy mentse még azt a kicsit, ami menthető.
Hogy megmentse Pétert.
Megmentse Petit saját maga elől és saját magában.
A nap másnap felkelt, és Márknak búcsút kellett mondania.
Porig égetni végleg mindent, ami reménytelen ott lüktetett valahol a gyomra és a mája felett, a bordái között. Még akkor is, ha mindkettejük szívét szilánkosra kellett törnie.
Márknak mennie kellett.