Chapter Text
Bevezető
~Yungblud – Halj meg egy kicsit
Volt idő, amikor az omegák végre fellélegezhettek. Amikor valóban feltételek nélkül éltek.
Évszázadokig tartó megbélyegzés és elnyomás után elérkezett egy korszak, amikor az emberek elkezdtek tanulni a múlt hibáiból, és változást akartak. Végül nemcsak elfogadták a létezésüket, hanem értékelték is, tisztelték őket. Egyenlőek voltak. Lehettek professzorok, művészek, hírességek, de természetesen voltak olyanok is, akik nem vágytak sikerre és elismerésre, akik inkább otthon maradtak. De volt választásuk. Nem mások döntöttek helyettük a saját életükről, hanem ők maguk. Szabadon. És ez a szabadság volt a legnagyobb eredményük.
A rabszolgaság rendszere összeomlott, a jogi védelem megerősödött, és egy új, reményteljesebb világ kezdett kibontakozni. A múlt hibái nem merültek feledésbe, de új jövőt építettek számukra. A statisztikák ezt tükrözték. A visszaélések száma csökkent, több Omega járt egyetemre vagy töltött be vezető pozíciót. Még mindig nem volt tökéletes világ, de valami a jó felé haladt. A világ változást akart. Jóvátenni akarta a bűnöket, és együtt jobb jövőt teremteni.
Aztán jött az apokalipszis...
Ez az idilli világ egy szempillantás alatt darabokra hullott. Nemcsak fizikailag, hanem erkölcsileg is. Az Alfák mintha arra vártak volna, hogy egy hiba átcsússzon, és visszavegye az irányítást. Az erőviszonyok ismét életre keltek a romok között. A törvény eltűnésével az emberiség is eltűnt vele együtt.
Ebben az új világban az emberek nem a zombiktól féltek, hanem ismét az Alfáktól. Végül is az igazi pusztítás mindig is az emberektől származott.
Ricky egy ilyen világban élt, zombik árnyékában próbált túlélni. Nap mint nap azon dolgozott, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba. Egy jobb világ reményében. Hitte, hogy az élőhalottakkal együtt egyszer s mindenkorra megtörhetik az Alfák uralmát.
Egy kellemes, lágy hang szakította félbe gondolatmenetét:
„Ricky, minden készen áll. Ha te is, akkor elkezdhetjük.”
Egy Béta nő hangja volt, lágy, mégis határozott. Halványan rámosolygott a kamera mögül, nem jött közelebb, de Ricky érezte tekintete súlyát . Egy pillanatra csend lett a szobában. A levegő sűrű volt, mintha minden tárgy, minden mozdulat tudná, hogy valami fontos fog történni.
A délutáni fény beszűrődött az ablakon, aranyló foltokat festve a padlóra. Egy kis asztalon régi újságok és egy csésze hideg tea hevertek dekorációként. A bőrfotel, amin ült, kényelmetlen volt számára, vagy talán csak a növekvő nyugtalansága tette azzá. Idegesen, ritmikusan dobolt az ujjaival a karfán, próbálva elfojtani a hirtelen rátörő feszültséget. Mindenki őt figyelte, mindenki rá várt.
Talán mégsem volt jó ötlet ez a forgatás, talán mégsem kellett volna beleegyeznem a végén, talán ez túl sok nekem – gondolta magában .
Aztán észrevette őket. Ott álltak a háttérben. Azok az emberek, akik nélkül nem lenne itt. Ott voltak vele, mint mindig, és minden mozdulatukkal azt mondták, hogy minden rendben lesz.
Ricky összeszedte magát, vett egy mély lélegzetet, majd lassan, gyakorlott fegyelemmel kifújta .
– Kezdhetjük – mondta végül.
Visszaszámlálás hallatszott a kamera mögül. Három… kettő… egy…
Egy apró, piros fény gyulladt ki valahol előtte.
„Mi történt az apokalipszis kitörése után?” – hangzott az első kérdés.
És elkezdett beszélni. Nem az első naptól kezdve, még csak nem is az első néhány hónapban. Nem akarta, hogy onnantól tudják meg a történetét, nem akarta, hogy már tudják, min ment keresztül. Attól a pillanattól kezdve... amikor egy bizonyos személy belépett az életébe.