Chapter Text
A Privet-on lévő házak teljesen egészséges meghajtók. Mindenhol jól karbantartott, csendes otthonok, szerető fehér családokkal. Idegen szemnek így látszik a négyes szám alatt lévő Dursley család is, ahol a kis Dudley, immár öt éves, nagy bőszen készül az első iskolás napjára.
– KELJ FEL FIÚ! Dudley hamarosan elindulna az iskolába de a reggelije még mindig nincs kész ! – sipákolta Petunia nénikém a szekrényajtó mögül.
Sajnos rögtön kirángatott vele az álmomból.
A néném még egyszer kopogtatott az ajtón – Kelj fel! Egy-Kettő!
A fáradtságom ellenére olyan gyorsan ültem fel, hogy véletlenül lefejeltem a gerendát. Bár a szoba nagyon kicsi és alacsony attól még ez nem történt volna meg alapesetben, de a kövér unokatestvérem, Dudley épp ezt az időpontot választotta arra, hogy ébresztés gyanánt a lépcsőn elkezdjen ugrálni ami miatt behajlott a plafon. Elég nevetséges szobának nevezni a lépcső alatti apró gardróbot de hát mi mást tehetnék? Legalább kaptam egy zugot az utca helyet. Elkezdtem keresgélni egy pár zoknit a padlón. Hamar találtam is, igaz páratlant. Lepöcköltem az egyikről egy pókot, és felhúztam. Bírom a pókokat, nem igen van más társaságom és itt nagyon sok van. Ahogy a konyha felé lépkedtem, hallottam amint Dudley izgatottan beszélget az anyjával. Furcsa, hogy ébren van hisz javarészt kora délután hajlandó kikecmeregni az ágyából viszont tény, hogy ma nagy nap van számára. Ezen a napon kezdi meg az általános iskolát. Angliában öt évesen kötelező beiratkozni, így hát őt is be kellet, pedig bőszen tiltakozott az elején. Én nem megyek. Már betöltöttem az öt de Vernon azt mondta feleslegesen buta vagyok hozzá. még így is sokkal okosabb vagyok a fiánál akinek ötig számolni is nehéz. Én már húszig tudok! Felraktam melegedni az olajat, mikor megláttam az ablakból Dudley ajándékot: egy új piros sportbiciklit. Az unokaöcsém is épp ekkor vette észre, ki is szaladt hozzá, nyomában a nénémmel. El sem tudtam képzelni miért van rá szüksége. Elvégre Vernon biztosan furikázni fogja és mindenképpen is olyan kövér, hogy hamarosan eltörik alatta. De ha ez teszi boldoggá...
Miközben néztem őket szokatlan érzés kerített hatalmába. Elvégre ez egy boldog jelenet, boldognak kellene lennem nem? Mégis szomorúságot érzek a mellkasomban… Nem ez nem az. Hasonló, de nem az. Mintha… féltékenység?… határozottan nem. Hiába próbálkozom, nem ismerem fel ezt az érzelmet. Még soha nem éreztem ilyet. Lényegtelen.
Már tálaltam amikor Petunia és Dudley bejöttek az előkertből, párhuzamosan Vernon bácsikám is lecipellte túlsúlyos testét a lépcsőn. Felegyenesedtem és szembenéztem vele mert úgy nézett ki mintha mondani akarna valamit. Rögtön rájöttem mit. A megvető pillantásokból és Vernon dühtől elvörösödő arckifejezéséből tudtam, elcsesztem. Észrevehető voltam. Ez általában nem akkora baj de nem ma. Már rég nem kellene itt lennem, belerondítani ebbe az fontos napba.
– Bocsánat, már megyek is … – szabadkoztam a konyhából kifele menet, még mielőtt kiabálhatnának. Persze ez nem akadályozta meg őket, még a hatalmas folyosó végén is jól kivehetőek voltak a bácsikám szavai. Szinte szaladok a szekrény felé, amit nagyképűen szobámnak nevezzek. Túl gyors voltam, a hátam a falnak csapódott a lendület miatt, majd lecsúszott róla egészen a poros padlóig. Magamban olyat mondtam amit egy velem egyidős gyerek még csak nem is ismerhetne. Azt hittem jó lesz ez a nap. Nem lesznek itthon, nyugodtan megvizsgáltam a dologom nélkül, hogy találkozom kellene velük. Azt hittem ma boldogok lesznek és talán még érintetlen ételt is kaphatok. Igy kellett volna lennie. De elrontottam. Ma is éhesen fekszem le, esélyem sincs a maradékra. Már három napja nem ettem ekkor. Lopnom kellett volna főzés közben. Igaz, elkaphattak volna na és akkor? Ugyan itt lennék de legalább jóllakva. Lefeküdtem az ágyamra, próbáltam nem gondolni a korgó hasamra vagy arra, hogy vajon megver-e ezért Vernon. Talán elfelejti? Arra gondoltam mint ilyenkor mindig: egy régi emlék. Nem az én emlékem, komoly a tévében láthattam, valamikor mikor este lopva belenéztem. Egy anya és kisbabája. A nő gyönyörű, vörös haját mintha a nap ezer sugarából szőtték volna. Smaragdzöld szeme pont olyan természetellenes, mint az enyém. Karjában egy gyermeket, egy csecsemőt tart, akinek sajnos sosem látom az arcát. Egy annyira szeretett teljes jelenet, hogy szinte a saját testemen érezem az anyja védelmező ölelését. Szerettek erre a jelenetre gondolni, olyan… otthonos. Mintha hazatérnék. Ezt a házat, szekrényt nem tudtam annyira otthonomnak nevezni, mint ezt a pár másodpercet emlékfoszlányt. Pedig még csak nem is az én emlékem. Ez is bizonyítja mennyire különc vagyok… hogy lehetne már egy emlék az otthonomról?
Nem tölthetem sok otthon, mert még vár a munka. Nemrégi akkora lettem, hogy már elég magas vagyok a takarításhoz szóval ez most már az én feladatom, ahogy néha a kertészkedés is, ha elég sötét van ahhoz, hogy a szomszédok ne lássanak. (Az lényegtelen, hogy ilyenkor én sem látok) Ma mind az iskolába mentek, ezért kivételesen én is egyedül maradhattam. Sosem engednék meg, félnek, hogy valami bajt csinálok de szerintem a nagy izgalomban elfelejtették, hogy létezem. Amikor meghallottam a kocsi dübörgést kimerészkedtem a házba. Sok dolgom volt még, de először a konyhában kezdtem. Enni akartan, már az sem érdekelt ha megtudják. A hűtő telis-tele volt mindenféle földi jóval. A nagyrészüket még sosem kóstoltam de nem is ma fogom. Elvettem egy szelet kenyeret es megkentem vajjal majd óvatosan visszacsomagoltam mindent. Evés közben elpakoltam az asztalon lévő mosatlanokat, egy széken állva letöröltem az asztalt és elmosogattam. Majd így tovább akadt mindenhol egy-két dolog. (főleg Dudley szobáiban). Minden jó volt, végre nem voltam olyan éhes, és Dursleyék sem voltak a sarkamban. De mégis, újra ugyan az érzés jár át mint legutóbb. Ez a nagyon nyomasztó érzés. Hiába teszek bármit ellene, próbálok nem rá gondolni, egyszerűen nem szabadulok tőle. Levakarhatatlan. Nem volt több időm ezen gondolkozni, mert a Rover 200 hangja megütötte a fülemet. Még sietve elpakoltam a felmosót majd beszaladtam a gardróbba, és ott maradtam. Csak Petunia jött haza, a nagybátyám rögtön a munkába ment. most a napjaim nagyon unalmasak, a házimunkát már délelőtt végeztem, aztán egész nap idebent vagyok. Az egyetlen kivétel az, ha Dudley és a barátai épp kergetőt akarnak játszani. Azt úgy kell játszani, hogy van egy préda, az vagyok én, és vannak a fogók, azok Dudleyék. Kergetnek és ha elkapnak levadásznak. Azaz megvernek. Szerencsére nagyon gyors vagyok és általában nem kapnak el. Ettől független nem szerettem ezt a játékot mert Vernon folyton ideges lesz. Azt hiszi, „nem normális”, hogy ilyen gyorsan futok és Dudley kezelésével nem tudok elmenekülni. Nem szereti, ha valami nem normális. Ezt a játékot egyébként nem játsszuk gyakran mert ritkán van kedvük futni. Így legtöbbször idebent vagyok de nem baj. Van pár darab törött viaszkatonám és pókjaim! Dudleynak ilyenjei nincsenek. Leveszem a szemüvegem, ronda kör alakú, és lefekszem a matracra. Csak nézem a plafont, repedéseiben mintát kutatok. Találok egy új polip alakút elég menő de még mindig a villám formáj a kedvencem. Hasonlít a sebhelyemre. Még nem meséltem róla? A kedvenc részem magamon már az előtt az volt, hogy tudtam volna valóban micsoda. Villám alakú és a homlokom bal oldalán van, egészen hosszú a hajam tővétől egészen az állam alá ér. Mióta az eszemet tudom ott van, Petunia szerint anyám leejtett mikor kicsi voltam. Már gyerekként is furcsálltam ezt a magyarázatot, mert egy átlagos seb beforr de ez még mindig friss sérülésnek néz ki. Nem igazán tudom m lehettem odabent de régen.Már Dudley és Vernon is hazaértek. Különös, ma nem kellett vacsorát főznöm. Valószínűleg rendeltek. Vernon sem jött megbüntetni. Talán tényleg megfeledkeztek rólam. Bárcsak.
A ház szép lassan elcsendesedett, csak a néném halk szappanoperáját lehetett hallani. Megint bekapcsolva hagyta. Szerettem, ha ezt teszi, így nem éreztem magam annyira magányosnak. Néha azt képzeltem, hogy direkt miattam csinálja, mert mélyen, nagyon mélyen de szeret. Észszerű lenne, a testvérét általában szereti az ember nem? Én pedig a testvére fia vagyok engem is szeretnie kell. De tudtam, ez csak vágyálom. Elvégre bár testvérek de édesanyám alkoholista lett miután megszülettem. Ő és apám ittas vezetésben haltak meg mikor egy éves voltam. Érthető, hogy nem szeretnek, hisz a szüleim sem tették. Erre a gondolatra könnyek szöktek a szemembe és a fal felé fordultam. Nem akartam sírni, sosem teszem. Lehunytam a szemem, próbáltam a naphajú nőre gondolni. Mint mindig, most is mérhetetlen nyugalom fogott el. Már majdnem álomra hajtottam a fejem amikor hirtelen felriadtam. Az emlék… megváltozott.. a nő egyenesen rám nézet. Egyenesen rám. Szeme tele volt tiszta rémülettel mégis a gyermekét védte a saját testével. Most már láttam a gyerek arcát: teljesen úgy nézett ki mint én, ugyan az az arcforma, hollófekete haj és világító zöld szemek egy apróbb testben. Nem volt időm ezen rágódni mert a nő sikítását az egész testemben hallottam. Fülsüketítő volt, sosem hallottam még ilyet még a valóságban sem nemhogy a képzeletemben. Ez több volt annál. Felültem az ágyon és megütközve vettem észre, hogy remegek. Ismét az a furcsa érzés töltött el.
Nem gondolkoztam, ösztönből cselekedtem. Mintha a testem magától mozogna. Felvettem a tornacipőm és egy dzsekit. Egy gondolat volt a fejemben: el kell innen mennem. Még zsebre vágtam az egyetlen teljesen ép viaszkatonám majd kiléptem a szobámból. Megdermedtem. Talán… figyelmeztetnem kellene őket? Legalább Petuniát? Hisz ő sosem vert meg… De nem. Végignézte ahogy vernek. Ahogy éhezem. Sosem próbált megvédeni. Én miért tenném? És egyáltalán mit mondanék? Hisz én sem tudom, pontosan miért menekülök. Csak időpazarlás lenne és az sem biztos, hogy esélyem lenne utána elmenni. Pedig elkel mennem. Kiszaladtam a házból, hogy ne legyen időm meggondolni magam. Amint kiértem, kicsit enyhült az érzés de nem múlt el. Angliában szeptember eleji éjszaka révén elég hideg volt de próbáltam nem foglalkozni vele. Nem igazán szoktam házon kívül lenni, egyedül a viszonylag messze lévő lepukkant játszótért ismertem. A sötét családi házak melege vonzott és taszított egyszerre. Szerencsétlenségemre az utcában rengeteg kutya volt akik mind megugattak. Nem szerettem a kutyákat. Marge nénikém egyszer véletlen rám engedte a kutyáját. Nagyon fájt. Szerintem nem véletlen volt. De most nem tőlük félek hanem, hogy lebuktatnak, felébresztik a lakókat. Nem láthatnak meg. Egy ötéves nem szokott éjszaka egyedül barangolni az utcán. Ez nem normális. A nem normálist senki sem szereti. Egyáltalán miért is vagyok itt? Egy hülye megérzés miatt? Egy rossz álom miatt? Ennyire buta még én sem lehetek… De már nem mehetek vissza, mi van, ha észrevették a távozásom? Ezt mondtam magamban de valójában valahol mélyen hittem ennek az érzésnek. Valami baj fog történni.
A vártnál hamarabb értem a játszótérre. Alig pár perce sétáltam és ez alapesetben egy órás út… ilyen gyors lettem volna? Pedig még csak nem is siettem… A hely látványa hátborzongató. A sötétbe burkolózó üres játszótér, ahol a gyerekzsivaj helyett most csak némaság hallatszott kísértetjárta hatást kelt. A fák árnyéka szörnyként magaslott a játékok felé. Nem vagyok félénk, most mégis kiráz a hideg. De nem baj. Elhatároztam magam, bementem és leültem a hintára. Sosem engedtek játszani. Itt a lehetőség, nem fogok olyasmin fennakadni mint, hogy ijesztő. ez sokkal jobb mint az a nyomasztó érzés. Így hát játszottam. Hintáztam, felmásztam a mászókán, homokoztam sőt most először csúszdáztam is. Imádtam, egész éjszaka ezt csináltam. Egy szép homokvárat is építettem reggelre. És bár nem sikerült teljesen de próbáltam nem gondolni milliónyi megválaszolatlan kérdésemre.
Lassan reggeledett. Már egy-két autó elhaladt, indultak a reggeli műszakba. A játékokat már felmelegítette a nap.
Nem maradhatok örökre itt. De most mégis mit kellene tennem? Vajon hazamenjek? Biztonságos? Miket beszélek, valószínűleg az egyetlen veszély Vernon volt. De hogyan magyarázzam meg a távollétem? Nem mondhatom azt, hogy volt egy megérzésem. Már reggelit kellene csinálnom. Biztos kikapok ezért.
Talán maradnom kellene az utcán? Ijesztő de eddig biztonságosabb volt mint ott. Ráadásul még simán kibírom pár napig étel nélkül. Viszont biztos észrevesz valaki ha az utcán maradok. Mit is mondott Vernon? Ilyenkor gyermekotthonba helyezik a gyerekeket. Régebben ezzel ijesztegettek. „- Örülj neki, hogy még nem adtalak be…-” Mennyire lehet rossz az a hely, ha még a nagybácsi sem akarta, hogy ott legyek? Várjunk… Lehet, hogy ha megtalálnak akkor csak egyszerűen visszavisznek? El sem tudtam képzelni mi történne velem akkor. Talán… Kevesebbet kapok ha most visszamegyek? Nem akartam visszamenni. Még veszekedtem egy ideig magammal de a vitát az észszerűbb énem nyerte. Vissza kell mennem, az biztosabb. Elhagytam az immár barátságosnak tűnő játszótért és sétáltam amilyen gyorsan csak tudtam apró lábaimmal. Ha szerencsém van (ritkán) akkor kora reggel van, azaz még nem vették észre hiányom. Próbáltam a növényzet takarásában sétálni ami egész jól ment a kis növésem miatt, bár így is volt pár bámészkodó akik furcsán néztek de mázlimra nem tettek semmit. Félelemtől rázkódó kézzel nyitottam ki a bejárati ajtót. Amióta befordultam a Privet Drive-ra nyugtalanság fogott el. Nem a tegnapi érzés, ez egy átlagos nyugtalanság. Féltem, hogy mit találok. Vajon mennyire fognak megbüntetni? Vagy… nem érdekli majd őket? … Találok még valakit?…
Kinyitottam az ajtót, és beléptem a néma helyiségbe. Üres. Sehol egy dühös arc vagy üvöltő hang pedig az ajtónk rémhangosan nyílik. Talán már elvitték Dudleyt? Vagy még tényleg nagyon korán van? Meg kellene néznem, itthon van-e valaki. Elindultam a nappali fejé ahol a fali óra van. A folyosó is teljesen üre volt. Orrfacsaró bűzt éreztem a konyha felől, talán Petunia főzött. Már 10 óra van. Szóval Dudley és Vernon nincsenek itthon. És a néném? Biztos elment valahova vagy talán alszik.
Kihasználva az alkalmat a konyha felé vettem az irányt. Elszöktem és ételt loptam. Kit akarok becsapni, sosem leszek lelkiismeretes. Benyitottam és a hűtő felé indultam. Bőkezű voltam magammal, lekváros kenyeret készítettem. Ennyit csak megérdemlek a biztos verés előtt nem? Beleharapom a kenyérbe miközben megfordulok. Épp az étkező felé néztem és egy pillanatra megállt bennem a vér.
Ez… nem lehet. Csak a szemem káprázik. Odaszaladtam. Már nem emlékszem milyen érzések kavarogtak bennem vagy miket tettem mikor realizáltam a látványt. Az első emlékem az esettel kapcsolatban hogy térdemen állva zokogom . A szemem előtt vértenger feküdt. Ott volt mindenki akinek alapesetben munkában, iskolában és az ágyában kellett volna lennie. Holtan.
Vernon félelmetes arca most hófehéren, szánalmasan belezuhant a rántottába. Semmilyen sérülés nem látszott rajta csak a feje vérzett ott ahol lefejelte a tányért. Farkasszemet néztem üres, fénytelen szemével majd elfordítottam a fejem. Petunia pont mellettem roskadt össze. Ő nem volt az asztalnál a családjával amikor örökké elaludt. Egy doboz tej volt kiömölve tőle egy méterre, valószínűleg azt hozta be mikor… ez történt. A néném már kevésbé békés módon lelte halálát. Kék ruhája lila lett: összemosódott a vörös vérrel… néhány helyen le van nyúzva a bőre. Kilátszik a rózsaszín húsa és néhány helyen még a csontjai is. Mintha a testébe szabdalt minta K V I B L és I betűket alkotnák. De valószínűleg a sokk miatt gondolom ezt. A kvibli nem jelent semmit.
De a legmegrázóbb látvány még hátravan. Alig mertem odanézni de tudtam muszáj. A velem egyidős pusztán öt éves unokaöcsém az asztalnál ült az apja előtt. Ő… végtagtalan. A törzse a széken volt a karjai pedig a vállaitól körülbelül 10-15 centire az asztalon voltak, az ujjai a villán mintha még mindig enni készülne bár csak hét ujja volt meg. A lábai valamiért a mosogatókagylóban voltak… de ez csak akkor tűnt fel amikor odabicegtem hányni. Pont a lábaira. Ez a látvány, ahogy a holttestük berendezi a helyiséget sosem fogom elfelejteni. Beleéget a retinámba.
A másodperc tört részéig egy másik emlék is felrebbent a szemem előtt: az aranyhajú nő holtan fekszik a földön. Olyan rövid, hogy azt hihetem volna csak a szemem káprázik. De nem hittem azt. Soha többé nem kételkedem magamban. Ha nem jöttem volna el ugyan itt feküdnék velük. Nem tudtam mit tegyek. Szóljak valakinek? A legtöbb szomszéd nem tudja ki vagyok… Mi van ha azt hiszik én voltam?
Ekkor hirtelen lépéseket hallottam. A lépcső nyikorgott. Hát persze! Nem gondolkoztam… az elkövető valószínűleg még itt van. Sajnos túlságosan lefagytam. Túl sok információ, megrázó információ miatt nem volt elég lélekjelenlétem ahhoz, hogy időben biztonságba helyezzem magam: Épp megfordultam és már is szembenéztem a támadóval. Nem olyan volt amire számítottam. Egy alacsony, vékony férfi volt. Sápadt volt, szinte beteges a piszkos szőke haja pedig csak erősítette ezt a hatást. Nem tudom elképzelni hogyan győzött le egy akkora embert mint Vernon Dursley. Furcsa ruha volt rajta, egy fekete köpenyszerűség. Talán jelmez. Fegyver sem volt nála, se pisztoly se kés. Csak egy bot. Egyetlen vércsepp sem volt rajta, sőt kimerültnek vagy feldúltnak sem tűnt. Mintha teljesen normális lenne minden. Sosem láttam még ilyen furcsa alakot. Egy klinikai őrült.
És ez az őrült most elvigyorodott és rám tartotta a botját. Mit akar vele csinálni? Leszúrni? Fogalmam sem volt de azt tudtam én mit akarok. El akartam futni. Teljes erőből rohanni, az utolsó leheletig sikítani, minden könnyem elzokogni. De nem voltam rá képes. Nem mozogtak a lábaim, nem jött hang a torkomon, a szemeim pedig sosem voltak még ilyen szárazak. Csak álltam és vártam a halálom mint egy bábú.
A férfi beszélt még. Elég sokat. Monológot mondott a halálomra. De a saját búcsúztatom sem hallhattam. Csak a szája mozgását láttam, a külvilág hangjaira süketek voltak a füleim. Pedig hallani akartam, tudni miért ölte meg őket, miért öl meg engem. Tudni akartam, elsőnek teszi? Bűntudata lesz miattunk? Vagy már indul is a következő áldozataihoz? Nem fél? Tudni akartam van-e gyereke, és ha van akkor mit érez mikor egy gyermek élet kioltása után ránéz? De csupán a saját szívverésem hallottam, viszont cserébe azt ezerszeres hangerőn. A támadom valamit hangosabban mondhatót mert eltorzult az arca. Dühös? Talán arra vár, hogy reagáljak valamit?
Hirtelen vakító zöldség takarta el a látásom furcsa, bizsergő érzést hozva a mellkasomban. Minta… valami lenyomná és szorítaná… olyan… megnyugtató. Mint egy szoros ölelés. Itt akartam maradni, nem visszamenni oda de sajna nem tartót sokká az ölelés és ezzel párhuzamosan a furcsa zöld köd is elpárolgott a szemem elől. Meghaltam? Ilyen békés lenne a halál? Nem ez még mindig a Privet Drivet volt. Talán ez a személyes poklom? Egy anomália miatt nyilván nem. Az örült férfi most… elfeküdt a földön. Egy kicsit nézegettem, talán elaludt? Ennyire bolond lenne? Remegő lábbakkal odamentem. Talán egy trükk… Ez nem lehet. Lehetetlen. Halott. Nincs pulzusa.